A víz túloldalán lakik
Átugrani nem lehet, átúszni nem lehet, átevezni nem lehet, megkerülni nem lehet, hidat építeni nem lehet, alábukni nem lehet.
Csak egyet lehet.
Átsétálni a vízen.
Nincs kő, nincs farakás, nincs levél, ami elbírna, nincs semmi támaszték, csak az elválasztó sötét víz, a távolság, és ő a víz túloldalán lakik.
Egész álló nap elnézhetnénk, mi van a túlparton.
Van, hogy semmit sem látni, van hogy ködös homályosságot. Jobb, tisztább napokon talán látnánk valamit, talán őt is látjuk néha, de ez a néha olyan kevés.
A víz elviszi a hangunkat, a víz visszahozza az ő hangját.
Napokig gondolkodhatunk, miként jussunk át, terveket barkácsolhatunk. Meg is teszünk bármit, mindent, amiről igazából tudjuk, hogy nem működik, csak azért, hogy elkerüljük az agyunkba férkőző zavaró hangot, a biztos tudást arról, hogy nincs más mód, mint átsétálni a vízen.
Van, hogy elrohanunk, minek is mennénk oda, ott lakik, na és akkor, kit érdekel!
De bármerre is rohanunk, mindig hiányzik. És bosszantana is a dolog, hogy ott voltunk egy kőhajításnyira, és nem próbáltuk meg.
Mert féltünk.
Mert tudtuk, hogy át lehet sétálni a vízen, de nem hittük el.
De van egy mázlink! Ő átsétált a vízen…
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.