Sokszor halljuk is és mondjuk is, hogy nincs időnk semmire, mert az élet túl sűrű. Reggel rohanok a munkába, előtte már nem volt időm semmire, mert nem bírok korán felkelni, este pedig nem volt időm válaszolni a leveleidre sem, mert még annyi dolgom volt, aztán meg elaludtam. Munka után hazamentem, mostam, főztem, levittem a kutyát sétálni…

Tényleg rengeteg idő kéne még, ami valahogy sosincs. Sokszor előrevetítjük az időhiányunkat, mondván a következő héten egyáltalán nem érek rá veled találkozni, mert ezt meg ezt kell tennem, és az öcsém születésnapja is lesz.

Elrohanó életünkben hová tudunk Istennek helyet szorítani?

Fura módon, bár sosincs elég időnk a rengeteg teendőnkre, arra mindig van, amit a legjobban szeretnénk. Pl elolvasni egy izgalmas könyvet, egész éjjel fent maradni emiatt, nem is törődve azzal mennyire fáradtak vagyunk már. Van időnk, csak hová tesszük?

Ha keresztények vagyunk, akkor valamikor igénylejük Isten társaságát, minimum azért, mert tudjuk, ő is igényli a miénket. Nem mintha nagyon unatkozna nélkülünk, csak mint ahogy mi is szeretnénk minél többet lenni a családunkkal, vagy a legjobb barátunkkal, ő is szeretne minél többet lenni velünk. De úgy hogy mi is ott vagyunk igazából, és nem csak ő lohol mellettünk egész nap, úgy hogy közben észre sem vesszük.

Sok nem hívő csodálkozva kérdezi: És akkor minden vasárnap jársz gyülekezetbe? De persze ezt a kérdést úgy értik, hogy tényleg a fél hétvégéd erre megy rá? Bizony igen! Fura, nem? Azt elhiszem! :) Pedig nagyon is érthető, ha pl a legjobb barátunk hasonlatra gondolunk.

Lehet, hogy csak akkor tudunk rendszeres időtöltést kialakítani Istennel, ha úgy tudunk rá tekinteni, mintha a legjobb barátunk lenne. Ha kialakul a rendszerességünk, a kívülállók majd még nagyobb csodálkozással kérdezik: De hát miért pont most vagy keresztény? Annyi időd elmegy vele! Számukra ez talán elvesztegetett időnek tűnik, de számunkra, akik ismerjük Istent ez maga a feltöltődés, amivel az összes többi dolgunkat hatékonyabban végezhetjük, és tapasztaltuk már azt is h Isten minden neki adott időnket sokszorosan visszaadja az élet valamely terültén. Sőt az Istennel töltött idő maga az élet. Istennel lenni. Nem csodálatos ez az állapot? Hogy ezt megtehetjük szabadon? :)

És különben is, mikor legyek keresztény, ha nem most? Talán, ha nyugdíjas leszek, igen, akkor majd néha-néha lenézek a gyülekezetbe, talán délutánonként lesz időm segíteni kicsit a szolgálatokban, a csöndes téli estéken majd olvasgatom a Bibliát, esetleg majd áthívom a szomszédomat és beszélgetünk róla. Már alig várom hogy nyugdíjas legyek!

De ez ugye így eléggé ostobán hangzik. Olyan mintha azt mondanánk a barátainknak, hogy figyeljetek, majd 30 év múlva, mikor már sikeres vagyok a munkámban, és a gyerekeim is már egyetemre járnak, akkor majd gyertek át egy grill partira, nagyon jól fogunk szórakozni. Örömmel egyetértünk majd ebben, igaz? Hát nem hinném.

A rohanó hétköznapokban miért is rohanunk? Az eljövendő dolgokért, egyértelmű. Pl. kéne csinálnom egy nyelvvizsgát, hogy 1-2 év múlva jobb állásom legyen, hogy majd 5-10 év múlva a külvárosba költözhessünk, és ha ez megvan, akkor végre talán spórolhatunk a hosszú külföldi útra, amire mindig is vágytam. A jövőben élünk. Ami még meg sem történt, ami csak egy álomkép. Nem azt mondom, hogy nem kell tervezni dolgokat, nagyon jó ha vannak céljaink, terveink a jövőre, amiért már most dolgozunk. Csak vigyázzunk, hogy közben maradjunk a jelenben, mert ha most nem éljük meg az életet, ha most sosem megyünk szabadságra, vagy templomba, a jövőben sem fogunk. A jövőért küzdő rohanó élet, mint egy katapult, gyorsítva kilő minket életünk külső röppályájára, és onnan már csak a végén vesszük észre, mikor már lassul a kör, hogy hopp már vége is, már el is múlt, észre sem vettük mi volt ott belül a közepében.

Fizikailag is csak a jelenben élhetünk, társaink, családtagjaink és Isten is csak itt a jelenben tud megérinteni minket, itt tud találkozni velünk. Nem mondhatok olyant a nagymamámnak, hogy majd holnapután megölellek, mert ennek nincsen semmi értelme. Arra születtünk, hogy megéljük az életet a jelenben, hasznos dolgokat is csak így alkothatunk.

Legyünk keresztények is a mában. Isten minden nap jelen van az életünkben, ha akarjuk minden nap észre is vehetjük. Az Istennel töltött idő sosem lesz kárba veszett idő. Isten mindig ad nekünk valami csodálatosat a jelenlétével, és mi is adhatunk neki valamit cserébe, minimum a jelenlétünket.

A vasárnapi rendszeres istentiszteletre járás is ezért jó, és egy biztos pont is, egy viszonyítási alap, mert ha rossz is volt a hetem, és egyedül nem sikerült észrevennem, hogy Isten mennyire szeret, akkor elmehetek a közösségbe, és tudom, hogy Isten biztosan ott lesz, és nem hagyja ki hogy velem találkozzon. De ne felejtsük el, hogy alapvetően a vasárnapi istentisztelet nem értünk van, nem azért van, hogy egy rohanós nem odafigyelős hét után feltöltődjünk. Hanem mint a nevében is benne van tisztelet, mi megyünk oda, a hívők gyűlnek össze, hogy tiszteljék Istent, tesznek valamit érte, odaadják az idejüket. És ez kiterjedhet a hétköznapokra is, mert Isten minden nap mellettünk jön, mi is minden nap természetes egyszerűséggel mellette lehetünk, folyamatosan tisztelve őt, folyamatosan kapcsolatban vele, folyamatosan feltöltődve, folyamatosan a jelenben…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.